Menü

A neoprotestáns etika és a kapzsiság szelleme

Györkös Gábor
2020. 07. 08. 21:15:00

1. Weber művéről

2020-ban új fordításban és igazán vonzó formátumban ismét megjelent Max Weber mérföldkőnek számító szociológiai alapműve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme.

Az eredetileg 1904-ben, illetve 1905-ben kiadott könyvében Weber azt vizsgálja, hogy a különböző protestáns, elsősorban is kálvinista területeken hogyan születetett meg a kapitalizmus szelleme, valamint hogyan bontakoztak ki a kapitalista gazdaság körvonalai. Megállapításai szerint ebben nagyon fontos szerepe volt a földi javakhoz való viszony megváltozásának, amik a protestáns tanokból következtek, továbbá a munkamorálnak és a puritán életvitel gyakorlásának. Nem állítja, hogy más tényezőkre nem volt szükség ahhoz, hogy a kapitalizmus kialakuljon, de vizsgálódásai nagyon meggyőzőek arról, hogy a protestantizmusnak itt óriási a szerepe. Max Weber a kutatásait egyébként kiterjesztette a nem keresztény vallásokra is, és hatalmas tanulmányokat szentelt a különböző világvallások gazdasági etikája bemutatásának.

A kereszténység történetében nagyon régi és folyton visszatérő téma a földi javakhoz való viszonyulás kérdése. Weber gondolatai alkalmat adnak a címben olvasható parafrázisra, illetve hogy azok mentén elgondolkodjunk kicsit az úgynevezett neoprotestantizmusban ezeken a kérdéseken.

2. Hivatásetika és kapitalizmus

A középkori katolikus Európában az volt a jellemző, hogy a földi javak birtoklását, valamint az ezutáni vágyat alapvetően bűnösnek és kerülendőnek tekintették. A reformációban és az azt követő időszakban igen fölszabadító lehetett az a gondolat, hogy vagyonra szert tenni és evilági javakat birtokolni nem ellentétes Isten akaratával. Innentől nem valamiféle evangéliumi szegénység mint erény megélése volt a cél, hanem a tisztességes munka, hiszen az ebből származó nyereség Isten áldásának számított. A tisztességes munka nem pusztán annyit jelentett, hogy a hívő a munkája során nem csapja be a másikat, hanem azt is, hogy a foglalkozását magas színvonalon, rendkívül elhivatottan gyakorolja. Európában ebben az időszakban, ha a legmegbízhatóbb szakemberre lett volna szükségünk, aki legjobb felkészültség mellett páratlan hivatástudattal végzi el a rábízott munkát, akkor protestáns szakembert kellett volna választanunk – garantált minőség, pontosság és becsületesség! Az így végzett munkából származó profit Isten áldása.

A protestáns azonban, bármilyen profitra tegyen is szert és ebből bármekkora vagyona is halmozódjon föl, puritán életvitelt folytat. Ez azt jelenti, hogy rendkívül egyszerű életet él, amelyben nincs szüksége különböző ragyogó tárgyakra, státuszszimbólumokra, etc… Ebből azonban olyan tőkefelhalmozódás jön létre, amely maximálisan biztosítja a kapitalista gazdaság kialakulásának feltételeit.

3. Neoprotestáns etika

Nem tudok olyan tanulmányról, ami a neoprotestáns irányzatokhoz tartozó hívők munkával, hivatással kapcsolatos etikáját vizsgálná. Számosan vagyunk azonban, akik eleven ismeretekkel, akár közvetlen tapasztalatokkal rendelkezünk vagy találkoztunk bizonyos kapcsolódó tanításokkal, igehirdetésekkel.

Első helyen azzal foglalkoznék, amivel Weber is kezdi művét. Mégpedig a földi javakhoz, a gazdagsághoz való viszonnyal. Tapasztalatom szerint neoprotestánsok előszeretettel érvelnek, vitatkoznak azzal kapcsolatosan, hogy elkötelezett keresztényként nem ellentmondás, ha valaki vagyonos. És ez pontosan így van. Többszáz éve lejárt lemezt sikerül ilyenkor elővenni. Ma már ezt senki nem kérdőjelezi meg. Sőt, miután szekularizált világunkban nincs szükség a földi javak birtoklásához vallási igazolásra, lényegében kétszeresen is lejárt lemezről beszélhetünk. A keresztények gazdagságával kapcsolatban az általános erkölcsi érzék alapvetően kétféle elvárással áll elő: egyrészt a vagyon tisztességes formában jöjjön létre, másrészt akinek van, ne legyen közömbös azokkal szemben, akiknek nincs. Ez a kétféle elvárás egyetlen őszinte hívőt sem állíthat kihívás elé, sőt mindkét elvárásnak saját belső meggyőződéséből felel meg, nem pedig azért, mert ez kívülről bármilyen formában jelentkezik.

Azt hiszem, mindannyian hallottunk már Gedeonról. Ő a neoprotestáns munkamorál etalonja. S ezzel meglehetősen zűrös területre tévedünk. Gedeon a Midianiták orcája elől elrejtőzve búzát csépel egy pajtában. Ő a mintapéldája az ügyeskedő neoprtestáns vállalkozónak, aki megtalálja a kiskapukat, és megmenti a legszebb gabonaszemeket Isten munkája számára. Ezen a ponton térünk el leginkább a protestáns hivatásetika eszményétől. Ugyanis a megbízhatóság, a tisztesség, az adók becsületes kifizetése egyre kevésbé szempont. Valójában harácsolás történik, melynek során Isten adja azt a bölcsességet és ravaszságot, amivel el lehet rejtőzni a Midianiták orcája elől. Az értelmezés során arról elfeledkeznek, hogy a történetben Izrael idegen uralom alatt, elnyomásban sínylődött. A diadalmas neoprotestáns gyülekezet és hívő képébe valahogy mégis beleillik a történet ilyen értelmezése.

Ennek a megközelítésnek a hátterében az áll, hogy a neoprotestáns keresztény számára létkérdés, hogy itt a földi életben láthassa Isten áldásainak jeleit az életében. E jelek között pedig kulcsfontosságú helyet foglal el a földi javak birtoklása. Míg a protestáns számára nem szükségszerűen rossz dologról beszélhetünk a földi javak esetében, addig a neoprotestáns esetében ezeknek a javaknak a látványos jelenléte alapvetően fontos ebben az életben. Ennél fogva az egyszerű, puritán életvitelnek sincs értelme, hiszen az nem ad lehetőséget az áldás reprezentálására. A neoprotestáns inkább ügyeskedik a munkája végzése közben, és inkább nyújtózkodik tovább, mint ameddig a takarója ér, de az áldásnak akkor is látszódni kell. Azt hiszi, hogy szellemi, de valójában egy soha véget nem érő pszichikai és testi küzdelem áldozata, ugyanis nem képes elengedni ezt a dolgot: az áldásnak látszódnia kell. Sajnos ez a megközelítés meglehetősen sok frusztrált hívőt termel ki, aki végtelenül őszinte és tisztességes, s egyúttal képtelen fölvenni ezt a tempót. A neoprotestantizmusban az ember spirituális értelemben is annyit ér, amilye van…

4. Üdvösség

A protestáns teljesen magára hagyatott az üdvösségével, illetve kiválasztottságával kapcsolatban. Kizárólag halála után tudhatja meg, hogy ő a kárhozatra vagy az üdvösségre teremtetett. Ez a bizonytalanság arra ösztönzi, hogy a lehető leginkább úgy éljen, mint akit Isten kiválasztott. Lényegében nem mer hibázni, nehogy tetten érje magán annak jelét, hogy őt bizony eleve az örök kárhozatra rendelték el. A neoprotestáns rendkívül stabil üdvbizonyossággal rendelkezik. Ha a földön tapasztalható realitás nem igazodik ehhez, ő hozzáigazítja. A valóság meghajlik a lába előtt, s ő két lábbal tapodja azt. Biztos tudással rendelkezik saját, sőt mások üdvösségéről is. Ő az Ige zsinormértéke, ő, akinek Isten a szolgája.

5. Összegzés

Valójában itt fölvázoltam három fázist. Képtelenség eldönteni, melyik okozza a kisebb károkat: (1) az egyént figyelmen kívül hagyó középkori katolicizmus az inkvizíciójával, (2) Kálvin kegyetlen Istene vagy a (3) fundamentalista neoprotestantizmus, ami minden egyes hívőből egyszemélyes katolikus egyházat és inkvizíciót igyekszik nevelni. Holott elegendő volna egymás szemébe nézni és azt mondani, „Én és Te” (vö. Buber és Lévinas).

Tartalomhoz tartozó címkék: blog
blog comments powered by Disqus