Menü

Leplezetlenül, Támár – Francine Rivers regénye

Jakab Viktória
2015. 10. 26. 17:39:08


Az írónő Jézus nőági felmenőiről írott sorozatának (A kegyelem vonala) első része Támár történetét dolgozza föl. Júda, József 11 fivére közül az egyik, Kezíbbe költözött, feleségül vett egy kánaáni asszonyt, Batsúát, aki három fiút szült neki: Ért, Ónánt és Sélát. Júda azonban hagyta, hogy felesége a kánaáni istenek tiszteletére nevelje fiait, hagyta, hogy elkanászodjanak, önző, igaztalan, zabolátlan életet éljenek. Júda Támárt választja ki legidősebb fia menyasszonyául. Hátha ez a fiatal lány segít majd elhozni a családba a békességet.

Egészen elképesztő, hogy mit meg nem tesz az ember, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy valami nincs rendben. Holott érezzük, nagyon jól tudjuk. Pontosan ezért akarjuk letagadni. Micsoda önellentmondás, nem? De hát kinek van kedve, lelkiereje szembenézni saját alantasságával? Kinek van kedve megvallani bűneit Isten előtt, az előtt, aki ismeri minden kicsinyességünket? Kinek van kedve elismerni vétkeit? Nevetséges ez az egész. Olyanok vagyunk, mint Jónás, aki mindent megpróbált, hogy elmeneküljön Isten elől. Milyen abszurd gondolat. Látom magam előtt, ahogy egy terepasztalon, mint kis figurák próbálunk bujkálni az elől, aki készítette magát a terepasztalt. Becsukjuk a szemünket, és úgy teszünk, mintha az, amit nem látnánk, nem is létezne.

És mennyi-mennyi eszközünk van arra, hogy fönntartsuk ezt az állapotunkat. Ígérgetünk, aztán ígéreteinket tologatjuk, bujkálunk, másokat hibáztatunk, bűnbakot keresünk, s egyáltalán mindent megteszünk, csak ne, csak ne kelljen szembenézni Istennel, csak ne nekünk kelljen saját tetteink terhét cipelni. Inkább hagyjuk, hogy elkerülő-stratégiánk tovább rontson a helyzeten. Nem hallgatunk a jó tanácsra, nem figyelünk azokra a történésekre, amelyek életünket kísérik, és jelzik, hogy bizony valami nagyon nincs a helyén - noha azért érezzük, hogy ezeknek a történéseknek oka van.

És Isten közbeszól. Nem, nem feltétlenül „ex machina”, nem feltétlenül közvetlen módon. Isten számtalanféleképpen megjelenhet az emberek számára. Tudjuk, akár tűz- és felhőoszlop, vagy szellő képében. De vajon észre vesszük-e a velünk szemben álló emberben? Isten ott van, mindvégig ott volt. Kitartóan, fáradhatatlanul, mindig bízva, hogy megtesszük azokat a bizonyos lépéseket, az egyenes út felé. Mert minden, amit a sötétben teszünk, előbb-utóbb a fényre kerül. Az ember pedig lehull Isten előtt, a porba. És nincs más hátra, csak, hogy engedjük felszakadni, felszínre törni, és végül elszállni a gőg, a dac és a harag köntösébe öltöztetett, leplezett félelmünket, szorongásainkat.

Mindez pedig a történetnek még csak az egyik szála. Ez a regény csodálatosan szépen mutatja be, hogy a kitartó engedelmesség hogyan hozza meg végül gyümölcsét, hogyan mozdíthatja előre Isten ügyét, a látszólag legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is. Ajánlom mindenkinek olvasásra, akit megmozgatnak ezek a témák. Engem megmozgatott.

Tartalomhoz tartozó címkék: blog
blog comments powered by Disqus