Menü

Miért Kertész Imrét olvasom?

Györkös Gábor
2016. 04. 04. 20:43:16


1. Találkozás
Tizennyolc évesen olvastam Kertész Imre első könyvét, a Sorstalanságot. Aztán szinte azonnal kezembe vettem a Gályanaplót. Nem éppen azért, mert a Sorstalanság annyira tetszett. Őszintén megvallva küzdöttem az olvasásával és nem is igazán értettem, mit akarhat a szerző ezzel a regénnyel. A Nobel-díj miatt, és mivel hamarosan gimnáziumi kötelező olvasmány lett, sokfélét hallottam Kertészről és a Sorstalanságról. Mondták, hogy ezt a díjat a magyar irodalomból jópáran megérdemelték volna, hogy a könyv nyelve elviselhetetlen és szinte fájdalmas olvasni. A fogadtatás természetesen nem csupán az én mikrokörnyezetemben volt ilyen. Sokak torkán fennakadt a mű is, a díj is, és születtek a gyors ítéletek…
A „recepció” másik típusát azok képviselték, akik minden művet elismeréssel méltatnak, ami valamilyen egyezményes úton (pl. kitüntetésekkel, irodalmi lapokban, vagy nevesebb kiadónál való megjelenéssel) a „magaskultúra” részévé válik. Ezek az emberek olvasnak, de nincs ízlésük. Gyanús rajongással viszonyulnak az új művészi alkotásokhoz, miközben azt próbálják kifejezésre juttatni környezetükben, hogy értik és értékelik azokat. Ki nem találkozott még ködös, értelmezhetetlen (valójában értelmetlen) szövegeléssel irodalmi művekről?! Az Olvasó azonban ne hagyja magát megtéveszteni! Hemzsegünk ezektől a buzgó műértőktől!
Látva a kertészi életműre adott tipikus reakciókat, és kiindulva abból, hogy a Sorstalanság olvasásakor nehézségbe ütköztem, valamint nem is igazán értettem, elhatároztam, hogy megpróbálom értelmezni, mi Kertész Imre írásainak mondanivalója.

2. Zsidóság és kereszténység
Motivációmat fokozta, hogy a zsidósággal kapcsolatos művekről volt szó. Hívő fiatalként bibliaértelmezésemet elsősorban pünkösdi-karizmatikus hatások határozták meg. Ennek része volt a zsidóságról, mint az üdvtörténet szempontjából kiemelkedően fontos népről történő gondolkodás. Nagyon érdekelt, hogy számomra mit jelenthet ma azt tudatosítani, hogy Jézus a Törvényt tisztelő zsidó férfi volt, hogy az első keresztényekről úgy kell gondolkodnom, mint akik a zsidó vallás keretein belül élték meg Jézus-hitüket, s Pálig lényegében még az is kérdés volt, hogy a Messiás szabadító üzenete érvényes-e más nemzetekre. Nagyon érdekeltek a zsidó identitás (főleg modern) lehetőségei: Fejtő Ferenc A zsidó és az Úristen című könyvét vagy tucatszor átolvastam. A környezetem nem foglalkozott identitás-kérdésekkel, így azokkal általában zsidó szerzők művein keresztül találkoztam.
A zsidó nép vagy Izrael állam kiemelten érdekelt a bibliai próféciák miatt is, hiszen azoknak állandó szereplője. Lelkesen forgattam Herzl Tivadar írásait, s lenyűgözött, ahogyan az évezredes vallási cionizmus modern politikai programmá vált a munkája nyomán… Valahogyan természetes volt számomra, hogy ha keresztény vagyok, szervesen együtt kell gondolkodnom a zsidóságról és Izraelről is. Annak ellenére, hogy soha semmilyen formában nem volt közöm a zsidósághoz vagy zsidó valláshoz, képtelen voltam leválasztani a kereszténységemet annak zsidó, vagy mondhatnám ószövetségi előzményeiről, gyökereiről.

3. Holokauszt-reflexió
Mindez egyúttal azt is jelentette, hogy a Holokauszt már Kertész Imre könyveinek olvasása előtt is foglalkoztatott. Ha próbálom elgondolni, hogyan és mikor találkozhattam életemben először azzal, hogy a Holokauszt megtörtént, nem tudok konkrétumot felidézni. Nem emlékszem nagy megdöbbenésre, vagy bármi hasonlóra. Elolvastam számos visszaemlékezést, és gyakran kezembe vettem Heller Ágnes A „zsidókérdés” megoldhatatlansága című könyvét. Valamennyire meg akartam érteni a Holokausztot. Vagyis inkább választ kapni rá. Nem a Holokauszttal, Auschwitz-cal kapcsolatban föltehető kérdésekre, hanem Auschwitz-ra, mint kérdésre. A történelemkönyvekben leírtak nyilvánvalóan nem adták meg azt a reflexiót, amire szükségem volt. Hogy választ leljek, hívőként különösen is fontos volt számomra. Ugyanis meg voltam győződve róla, hogy a Biblia minden kérdésre képes választ adni, ami az életemre, sőt általában az életre vonatkozóan föltehető, így a Holokauszt esetében is válaszokkal kell szolgáljon, de legalább komoly adalékot kell tudnia biztosítani egy értékes reflexióhoz. Az a hitéleti-teológiai irodalom, amely akkoriban számomra adott és elérhető volt, sajnos nem jelentett vezérfonalat a keresésemhez. A hagyományos keresztény válaszokban pedig előbb lehetett fölfedezni antijudaista és a kereszténységet zsidótlanítani szándékozó elemeket, mint bármi hasznos adalékot. Így mindaz, ami válaszként kínálkozott jobb esetben üres, rosszabb esetben durván hazug volt. Komoly meghasonlás mellett a kérdésekről kellett volna lemondanom, hogy elfogadhatók legyenek a válaszok.
Kierkegaard írja a Félelem és reszketésben: „nem hiányzik a bátorságom, hogy végiggondoljak egy gondolatot; eddig még semmiféle gondolattól nem riadtam vissza”. A Gályanaplót olvasva egyértelművé vált számomra, hogy Kertész is ilyen gondolkodó. Tisztességes, őszinte, radikális. Azon a magyar irodalomban előzménytelen, nyelvfilozófiai igényességgel kidolgozott és precízen alkalmazott nyelven, amelyen műveit leírta, nincs mellébeszélés, nincsenek fölösleges szavak. Végre azzal találkoztam, hogy valaki bátor föltenni olyan kérdéseket, amiknek addig csak az elhomályosításával találkoztam.

4. Funkcionális ember
Immanuel Kant etikai főművének zárszavában a következőket írja: „Két dolog van, mely mindig megújuló s egyre fokozódó csodálattal és tisztelettel tölti el a lelket: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” A filozófus emberét lenyűgözi a teremtett világ, és művében az erkölcs olyan fogalmakkal kapcsolódik össze, mint szabadság, örök élet és Isten. Nem újkeletű Kertész felismerése, hogy „Elmúlt egy kor, egy bizonyos emberi magatartás immár visszavonhatatlannak látszik, akár az életkor, a fiatalság. Mi volt ez a magatartás? Az ember ámulata a teremtés fölött; az áhítatos csodálkozás, hogy a felbomló anyag – az emberi test – él, lelke van; a világ fennállásán való csodálkozás múlt el, és vele – tulajdonképpen – az élet tisztelete, áhítat, öröm, szeretet.” Mi marad, ha ez a korszak eltűnt? Kertész radikális választ ad: a gyilkosság létformája, amelyről a 20. században bebizonyosodott, hogy intézményesíthető, lehetséges életforma – úgymond összeegyeztethető a „normális, hétköznapi élettel, gyermekneveléssel, szerelmes sétákkal, orvosi rendelőórákkal, karrier- és egyéb vágyakkal”… Szomorú, de a 20. század ezzel a tapasztalattal szolgál számunkra.
„Minden nagy író egy új embertípust teremt” – olvasható egy idézet naplójában. S Kertész a funkcionális ember típusának megalkotásával megteszi ezt. Meggyőződésem, hogy ez az embertípus az egyik kulcs életműve megértéséhez. A funkcionális ember látszatéletet él. Valójában nem élete van, hanem funkciója, „horizontja nem a csillagos ég, és nem is az emberben rejlő erkölcsi rend, hanem saját szervezett világának határai” – utal Kantra. Ez az embertípus esztétikai kihívás az író számára, amennyiben ábrázolni szeretné. A tragédia lényege az értékveszteség, ami egy ember életének, sorsának alakulásában érhető tetten. Az irodalom a tragédia hősének leírásához kész nyelvvel rendelkezik, ám a sorstalan, élete egzisztenciális megéléséről lemondó, alkalmazkodó ember ábrázolására nincs megfelelő nyelv. Kertész a Sorstalansággal ezt a nyelvet és elbeszélésmódot hozza létre. A funkcionális ember magára hagyott, üres, nincsenek számára morális támpontok. Ettől olyan idegen, távoli olvasmány a Sorstalanság.

5. Golgota és Auschwitz
Kertész Pilinszky Jánoshoz hasonlóan botrányként tekint Auschwitz-ra. A botrány Pál apostol kifejezése és a keresztre vonatkozik. Kertész értelmezésében Auschwitz a kereszt óta a legnagyobb botrány. Gondoljunk bele, hogy emberként még ha a legjobbat hozzuk is ki magunkból, az Istennek még mindig csak a kereszt botrányára elég! Ha a keresztre önmagunkat nem mentegetve tekintünk, és levonjuk a megfelelő következtetéseket, abból erőt meríthetünk. A kereszténység lényege abban áll, hogy újra és újra a keresztre nézünk, és a Golgota üzenetének minél több aspektusát igyekszünk belsővé tenni. Túl kegyetlen Kertész diagnózisa? Kellemetlen kijelentéseivel szembenézni? A bűnös ember egyik első dolga a testvérgyilkosság volt. Miért lennénk meglepődve, ha ez azzá teljesedik ki, hogy a gyilkosság létformája a hétköznapi élettel, szerelmes sétákkal összeegyeztethető módon van jelen a világunkban?! S mindezt tudatosítani, mindezzel kíméletlenül szembenézni miért ne jelenthetne hasznot számunkra?! Az előrelépés egyik feltétele a pontos diagnózis. Ahogyan a golgotai kereszt pontos lelettel szolgál az emberről, úgy Auschwitz is sokat elárul az ember lényegéről. Kertész Imrének ez a szembenézés a cselekvőképességét, vitalitását növelte, s arra ösztönözte, hogy írásai révén sorssá formálja kifosztott, funkcionális életét, amit kora rámért. Írói munkájának köszönhetően pontosan nézhetünk szembe korunk és benne az ember létezésének legfontosabb problémáival!

6. Válasz
Hogy megalkothassa művét, Kertésznek irodalmilag be kellett zárkóznia, amit névtelensége és regényeinek első fogadtatása csak segített. Nem engedhette meg, hogy az Auschwitz előtti irodalmi nyelv és elbeszélésmód megjelenjen műveiben, befolyásolja alkotói munkáját. Az a véleményem, hogy pontos megértéséhez hasonlóan szükséges bezárkózni. Ez már (magyar nyelven mindenképpen) gyökértelen és előzmények (következmények) nélküli életműve miatt is adott. Ezért nem azt mondom, hogy olvasom Kertész Imrét, hanem Kertész Imrét olvasom. Ha komolyan vesszük gondolatait, az nem enged meg semmiféle irodalmi lébecolást. Hatására megundorodunk a „műélvezetben rejlő erkölcstelen”-től: „A közönség nem elszenvedi a művet, hanem gyönyörködik benne”, és szívesebben vesszük a kezünkbe Pilinszky János, Albert Camus, Tadeusz Borowszki, Borbély Szilárd műveit (itt egy rövid et cetera zárójelezhető), mint a kulturális élet pezsgésének illúzióját keltő, buborékként gyorsan semmivé illanó hobbialkotásokat. „Mint a kínzókamrákban hanglemezeket tesznek föl, hogy elnyomják a megkínzottak üvöltését, úgy fedik el az igazság tompa moraját az úgynevezett humanista irodalom ócska zsivajával.” Most Kertész Imre halálhírére feltekerték a hangerőt, és a zsivaj még ócskább, még nagyobb. Eminescu Glosszája jut eszembe: „Áll a vásár este-reggel, / és fülünkbe egyre zúgnak. / Ki törődik ily sereggel / s ád hitelt e sok hazugnak? / Elhuzódva mindörökre / csöndesen magadba révedj, / amíg meddőn mennydörögve / évre év jön, évre év megy.”

Tartalomhoz tartozó címkék: blog
blog comments powered by Disqus